Ezzel a Stevenson versszakkal írható le talán legérzékletesebben a stressz lényege: nem látjuk, de jelenlétét érezzük."Attól, hogy közvetlenül nem látható a stressz, semmit sem veszít valószínűségéből." -írja Selye János, az első stresszelmélet megalkotója (1964).  

A stressz az a pszicho-fiziológiai állapot, amely az emberre irányuló hatások eredményeként alakul ki. Ebben a vetületben a stressz az okozat, melyet valamilyen stresszor idéz elő. A stressz egy nem specifikus reakció, mellyel szervezetünk reagál a kihívásokra, stresszkeltő ingerekre. Selye János, a magyar származású tudós 1936-ban publikálta elméletét, amelyben a stresszt, mint az élet „sava borsát" mutatja be. Az „általános adaptációs szindróma" (General Adaptation Syndrome) névvel fémjelzett stresszreakciónak három fázisa különíthető el. Az első az  (1) alarm reakció, mely a stresszor megjelenését követően jön létre. Ebben a fázisban a stresszel szembeni ellenállóképesség eleinte csökken, majd meredeken emelkedik. A következő fázis az (2) aktív ellenállás szakasza, amelyben a stresszel szembeni ellenállóképesség eléri csúcspontját, majd végig standard szinten marad. Ez az ellenálló-képesség normális szintje. A harmadik fázis a (3) kimerülés szakasza, amelyben az ellenálló-képesség drámai hanyatlásnak indul, majd nullára esik vissza.

Az alarm reakció lényegében nem más, mint a szervezet riasztása, melyben a következő élettani változások jönnek létre:

• Felgyorsul a szívverés, a pulzus szaporává válik. A szívizom összehúzódások ereje nő, így lényegesen több vér jut a keringésbe, szervekbe, szövetekbe.
• Az izom érhálózata kitágul.
• A belek érrendszere összeszűkül.
• Megszűnik az éhségérzet és a belek jelzései.
• Szaporábbá és felszínesebbé válik a légzésszám.
• A lép összehúzódik, így több vörösvérsejt kerül a keringésbe, amely szintén javítja az oxigénellátást.
• A pupillák kitágulnak, fényre érzékenyebbekké válnak.
• A vércukorszint emelkedik.

 

Mindezen élettani változások mögött az agyi stresszközpont, vagyis a hipotalamo-hipofizeális rendszer szabályozása áll. A hipotalamusz aktivitására az autonom idegrendszer a noradrenalin ingerületátvivő anyag (neurotranszmitter) felszabadulás révén beindul az alarm reakció. Ezt a folyamatot a mellékvese velő által termelt adrenalin és noradrenalin hatás is felerősíti. Másrészt pedig a mellékvese kéreg több kortizolt termel, melynek hatására csökken az immunválasz. A lelki megterhelés tehát az agy, vagyis a központi idegrendszer általános reakcióját váltja ki. A stresszreakciónak létezik egy optimális értéke is. Túlzottan alacsony aktiváció esetén csökken a figyelem, ezért a kihagyásos hibák száma nő. A túlzottan magas aktiváció hatására információs túlterhelés következik be, mely téves beavatkozás jellegű hibákat von maga után.

A stressz kóros mértéket is ölthet, ekkor distresszről beszélünk, melynek tartós jelenléte szorongásba, ill. depresszióba torkollhat (Lazarus, 1993). A nem kóros mértékű stressz a szervezet természetes védekezési reakciója, mely eustressznek is nevezhető. Mikor válik az eustressz distresszé? Mindez elsősorban három dolog függvénye: az egyén (1) stresszel szembeni megküzdőképessége, a (2) a realitás, ill. annak megelése közötti egyenlőtlenség, ill. (3)  az egyén előzetes tapasztalatai alakítják. Ha az adott feladatot végző egyén aktív akarati erőkifejtéssel végzi, akkor ezt „erőfeszítésnek" (effort) nevezi a szakirodalom. A szellemi tevékenység esetén szellemi erőfeszítésről (mental effort)-, sporttevékenység esetében pedig fizikai erőfeszítésről beszélünk.  

McGrath (1970) a stresszt egyensúlyvesztésként jellemezte, melyben négy fokozatot különített el. Az első lépcsőben (1) a külsö környezet hatást gyakorol az egyén fizikai és lelki folyamataira, melynek talaján kialakul a második lépcső (2) a fenyegettség-érzés. Ebből a fázisból születik a (3) pszichológiai válasz, majd végül (4) a viselkedés megváltozása. A folyamat nem biztos, hogy itt véget ér, hiszen tartós stressz hatására a viselkedés megváltozása mellett ismételt fenyegetettség-érzés bontakozhat ki, így a fázisok folyamatosan ismétlődhetnek.

Mi a különbség a félelem és a szorongás között? A félelemnek mindig van tárgya: lehet félni például a rossz sportteljesítménytől, az eléhezéstől, a sérüléstől, a pozitív doppingeredménytől. A szorongás viszont tartós fenyegetettség-érzés és nincs tárgya. Spielberger magas alkati  szorongánsnak (trait anxiety) nevezi azt a viselkedési diszpozíciót, melyben az az adott helyzetet az egyén veszélyesebbnek, fenyegetőbbnek ítél meg, mint az alacsony alkati szorongással rendelkezők. Az alkati szorongás tehát nem más, mint a szorongásra való hajlam. Ezzel szemben a pillanatnyi szorongás (state anxiety) az adott helyzetben kialakuló fenyegetettség-érzés szintjének meghatározására szolgál (1980). Vajon a szorongás hogyan befolyásolja a sportteljesítményt? Ezt a kérdést az 1970-es évek óta vizsgálják szerte a világon. Magyarországon Sipos Kornél és Tóth László műhelye végez ezirányú kutatásokat. Az elmúlt negyven év igen sok elméletet dolgozott ki, elsőként az ú.n. „drive" elméletet, mely szerint az éberségi szint (arousal) és a sportteljesítmény között egyenes, lineáris összefüggés mutatható ki. Vagyis minél nagyobb az éberség mértéke, annál jobb a teljesítmény. Ez az elmélet azonban megdőlt, mivel bebizonyosodott, hogy ha a feladat nehezebb és a sportoló szorongása nagyobb mértékű, úgy hiába óriási az éberség, nem érhető el jó teljesítmény. Tehát létezik egy optimális éberségi szint, melynél legjobb teljesítmény érhető el.

 

 

 

Az optimális arousal szint azonban egyénenként más értéket jelenthet (Hebb, 1955). Azonban nem csak egyetlen egy éberségi ponton érhető el maximális teljesítmény, hanem egy bizonyos zónában (Hanin, 1980). Az optimális teljesítmény zónája (zone of optimal functioning) a személyiségtől és a különféle helyzetekre adott reakcióktól függ. A szorongás nem csak az érzelmek terén, hanem testi és szellemi síkon is megnyilvánul (Martens et al., 1990). Az ú.n. szomatikus szorongás a testi tüneteket-, a kognitív szorongás a jó teljesítmény elvárásával kapcsolatos aggodalmakat egyesíti. A magas kognitív (értelmi, megismerő) szorongásszint minden esetben negatívan befolyásolja a sportteljesítményt. A szomatikus (testi) szorongás azonban a fenti ábra szerint (fordított U) alakul, vagyis ha túl alacsony a szomatikus szorongás szint, akkor ugyanolyan alacsony teljesítmény jön létre, mint a túl magas szomatikus szorongásszint esetében. Hardy (1990) szerint abban az esetben, ha a kognitív szorongás meghalad egy bizonyos szintet, azután a teljesítmény drámaian szinte nullára csökken, katasztrófa következik be. Apter (1984) reversal modelljében az azonos éberségi szint egyszer kellemes, másszor kellemetlen élményt alakít ki. Például az alacsony éberségi szint kellemetlen formában untat, kellemes formában relaxál. A magas éberségi szint kellemes formában jóleső izgalmat kelt (pl. krimi olvasás alkalmával), kellemetlen formában szorongást, feszültséget vált ki. A kellemes hatásokat paratelikus-, a kellemetlen effektusokat telikus hatásoknak nevezi a szakirodalom.