A terápia igényli a folyamatosságot, legelterjedtebbek a nondirektív eljárások (Frenkl, 1999.). Mivel ezek a foglalkozások időigényesek, főként a csoportosan végezhető módszerek kerültek előtérbe. A csoportos mozgásterápiák, különböző csoportterápiás eljárások is alkalmazhatók. A klinikai sportpszichológia leginkább alkalmazott módszere az autogén tréning. A sportolók szorongásának enyhítésére számos módszer létezik (Buda, 1999.). Feszültség levezetés úgy is történhet, hogy az újra és újra elmondott élmény fantáziában történő újraélése veszít az emocionális töltéséből. A viselkedésterápiás deszenzitizáció, dekondícionálás így önálló terápiaként is alkalmazható. Különösen hatékony, ha autogén tréninggel, vagy más imaginációs technikával kapcsolják össze. Nagykáldi (1998.) a következőképpen csoportosítja a sportban használt szorongásoldó technikákat:

• Általános nyugalom kialakítása és ellazulás ülő vagy fekvő helyzetben
• A légzésszabályozás egyszerű és bonyolultabb formái (pl. jóga légzés),
• Reedukációs edzés (Gerda Alexander lazító gimnasztikája: fejlesztő módszer)
• Progresszív relaxáció (Emanuel Jacobson módszere: fejlesztő módszer),
• Autogén edzés (J.H. Schultz autogén tréningje: fejlesztő módszer),
• Biofeedback tréningek vizuális és akusztikus eszközzel (fejlesztő módszerek).

2. Kognitív eljárások:

• A megerősítés verbális lehetőségei (edzői, tanári bánásmódok),
• Önerősítő tréning racionális gondolkodással (pl. belső beszéd),
• Mentál tréning gyakorlatok (fejlesztő módszer),
• A negatív gondolkodás leállítása, lebontása, átállítása. „

Más szerzők ajánlják ezeken kívül (Weinberg, 1995) a szisztematikus deszenzitizáció módszerét. Az eljárás Wolpe nevéhez fűződik. Ha egy sportoló egy erős félelmet érez, szemben néhány enyhe szorongással, a teljesítményét erőteljesen lecsökkentheti. A félelmek a sérüléssekkel szemben elég gyakoriak, hiszen ezek nemcsak a sportoló egészségét veszélyeztetik, hanem a szakmájukban való részvételt is akadályozza, akár véget is vethet egy sportkarriernek. Ezen a félelmen segít a szitematikus deszenzitizáció. Először a sportoló megtanulja a progresszív relaxációt. Utána egy 10 lépcsős hierarchiát állít fel a félelmei erőssége szerint. Harmadik lépésként a hierarchia utolsó fokán levő képet elképzeltetik a sportolóval. Ha ez a kép nem kelt benne többé szorongást áttérnek a hierarchia-tábla következő fokára.

A kognitív-affektív stress-management tréning (SMT) (Weinberg, 1995.) Smith nevéhez fűződik. Megtanítja a személyt egy egységes coping válasz létrehozására, relaxációt és néhány kognitív elemet használva, hogy kézben tudja tartani az emocionális arousal-ját. A folyamat négy részből áll:

1. Előkezelés, és felmérés: személyes interjúk során feltérképezik, milyen körülmények váltják ki a szorongást, és az milyen hatást gyakorol a teljesítményre és a sportoló viselkedésére.
2. Alapkezelés, vagy tanítási fázis: a fókusz azon van, hogy segítsék, hogy a játékos megértse a szorongását, elemezze saját stressz reakcióit és élményeit. A fázis nevelési, és nem pszichoterápiai elvekkel dolgozik. Célja, hogy növelje a sportoló self-kontrollját, és kialakuljon egy személyes erőkön nyugvó megküzdési válasz.
3. A készség megszerzése: ebben a fázisban a sportoló megtanulja az izmok ellazítását, kognitív újrastrukturálással és önindukció által.
4. Készségek gyakorlása: az előbb megtanult készségeket különböző szintű stressz helyzetekben gyakoroltatják a játékossal, imagináció segítségével.

Kellmann (2006.) szerint a sportolóknál relaxációs technikáknak 5 fő célja van:

1. Hosszú távnál, a sportolóknál nagyobb szintű nyugalomra van szükségük, hogy sikeresen kezelni tudják a nehéz helyzeteket.
2. Közvetlenül a verseny előtt a sportolóknak ki kell zárniuk minden zavaró tényezőt, nehogy azok akadályozzák őket a teljes összpontosításban.
3. A relaxáció segíti a sportolót a pihenésben, és a regenerálódásban a szünetek alatt
4. A relaxáció segíti a felépülést a sérülés alatt
5. Segít kialakítani az önszabályozó képességeket és az immaginációt, ami a későbbi pszichológiai tanácsadásokat elősegítheti